Amikor megszületünk , meztelenül, tisztán, még semmit sem tudunk a világról.
Nincs egó , nincs álarc, csak reagálunk dolgokra.
Annyi mindent kell megtanulnunk, olyan hatalmas csodát rejt a világ , amit fel kell
fedezni. Minden egyes rezgés egy fajta új infomáció. Oda kell figyelni rájuk mert van ami jó van ami kevésbé. A szinek rezgése, van amelyik simogat, van amelyik megnyugtat. Anya éneke, egy gyönyörű dal, egy madár csicsergése stb mind felfedezésre váró információ
amelyek kellemes vagy éppen ellenkezőleg kellemetlen rezgéseket hoznak.
Ezek a rezgések aztán később rögzülnek. Érzésekké alakulnak és a tudatalattiban elraktározódnak.
Megtanuljuk lassanként hogy a külvilág befogadása veszélyes.
Igaz a külvilágból jöhetnek nagyon kellemes gyógyító impulzusok, szép szinek, hangok, ízek,
stb. Kezdetben még természetes képességekkel rendelkezünk. Látjuk az aurát, csodálatos szinekkel, látunk szellemlényeket, halljuk a belső hangokat , angyalok hangját.
Aztán szép lassan ez visszafejlődik.
Jönnek az első kellemetlen élmények. Valaki bánt, megbánt. Miért ?? Jön a kérdés.
Anyu, apu nem segít, vagy mond valamit, de annak semmi haszna.
Úgy néz ki ez is az élet része. Lassan kialakul az egó. Valahogyan kezelni kell a bejövő impulzusokat.
Ha betalál egy durva megjegyzés, egy sértő vicc, akkor kialakul a sértődékenység, a harag, a gyűlölet, attól függően hogy az impulzus milyen hosszú ideig tart.
Az egó lassan megerősödik . Már nincs az érzékszerveken keresztül kommunikáció az angyalokkal, már észre sem vesszük a szépet.
Ahogy elhaladunk a virágok mellett, a madarak mellett, a szép dolgok mellett, már csak a sérelmek vannak a fejünkben. Kialakul az irigység, hiszen van akainek jobb az élete, Végül a bűntudat.
Kezdetben másokat vádolunk az elszúrt életünk miatt, majd jön az érzés, minket azért nem lehet szeretni mert.....
Ekkorra már teljesen bezárunk.
Kialakítunk egy várat, majd belül építkezünk és kífelé lezárunk minden forgalmat.
Csak a baj az hogy befelé is lezárul minden. Nincs impulzus, nincs fejlődés.
Aztán kifelé hogy ne érjen több zavaró , bántó impulzus, elkezdünk személyiségeket gyártani.
Felveszünk álarcokat és a legmegfelelőbbeket megtartjuk. Kialakul a többszörös személyiség.
Ha kell eljátszuk hoyg milyen kemének vagyunk ,csak hogy egy adott közegben ne bántsanak.
Csak nézzétek meg hogy egy ember nem csak akkor kegyetlen ha tényleg alacsony rezgésszinten van, hanem akkor is ha fél. Inkább résztvesz mások kegyetlenkedéseiben , csak őt ne bántsa senki.
Egyetlen hely van ahol az ember levetheti az álarcát és önmaga lehet. Ez az otthon, a család.
Ha valaki teljesen más otthon és más bizonyos környezetben , az egyértelműen már álarcot hord.

Amikor valakit szeretünk , türelmesen és elvárások nélkül egy kis időre leveszi az álarcát, és.....
akkor történik a csoda. Megláthatjuk az embert magát. A tiszta , egyszerű de mégis csodálatos embert
Ez pedig maga a személyiség, álarc, egó, minden szemét nélkül. Ilyenkor olyan érzés kerít hatalmába mint amikor valaki kincseket talál. Meglátod milyen szép a lelke, mennyire sokszínű az egyénisége, az életét adná egy ölelésért , egy kis szeretetért, de az álarcok már mindent elfednek. Az egó mindent elhomályosít.

Csak rajtunk áll hogy újra gyerekek legyünk, tiszták és ártatlanok. Isten nem azt nézi ki, vagy mi vagy, csak azt nézi amit teszel. Ha bezárod magad, elveszed az esély még Istentől is hogy a falak mögé belásson és szeressen... ......