Sok embertől hallani, hogy "miért pont én?" , "miért csak engem ér baj?",  "miért csak velem történik ilyen dolog?" stb.

Meg kell tanulnunk a maximalizmusunkat megzabolázni. Rá kell jönnünk arra, hogy egy tanulószint ahol most élünk. Itt minden a végletek között mozog. Nincs jó és nincs rossz önmagában, csak a mi felfogásunk szerint. Minden véglet egy lehetőség, hogy azokat megtapasztalva a kettő között megtaláljuk a helyünket. Nyilván ezt nem könnyű megvalósítani, és a kettő közötti keskeny rész nagyon ingatag. De valami nagyon nagy dolgot érhetünk el általa: a lelki békét és boldogságot.

Nem szabad arra törekedni akár tudatosan akár ösztönösen, hogy mindig a jót tegyük, ez lehetetlen és csak elnyomjuk magunkban a negatív dolgokat. Ahhoz, hogy megismerjük önmagunkat tudatosabban kell élni, megfigyelni magunkban a negatív és pozitív dolgokat is.

Az élet olyan mint egy hatalmas inga: ha állandóan csak siránkozunk, hogy milyen rossz és állandóan csak a jóra szépre vágyunk, akkor igaz, kilendülhet az inga a vágyaink által, de sajnos az vissza is lendül előbb-vagy utóbb és akkor jön a depis időszak.

Az a fontos, hogy megtaláljuk az inga legkisebb kilendülését, önmagunk középpontját a végletek, a lehetőségek által. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha nem siránkozunk, hanem elfogadjuk a negatív tapasztalást is mint egy kihívást. Csak gondolj bele: hogyan is tudhatnánk megismerni a fényt, ha nem ismerjük a másik végletet, az árnyékot.....

Egy kínai mondás szerint : Ha festő vagy és bambuszt akarsz festeni, akkor válj bambusszá kilenc évig, aztán gyere vissza és felejtsd el hogy bambusz voltál, csak fess...

Nos ez a tanulóidőszak amikor bambuszok vagyunk :) Lesz ennél sokkal jobb ...